Nincs kanál ehhez a bejegyzéshez, nem találom.  Olyan nagyon akarom, hogy legyen, de nincs. Hónapok óta keresek egy kanalat, azért hogy írhassak arról, akitől kaptam, de nincs sehol. Másról viszont nem volt kedvem írni, csak róla lenne, de ahhoz egy kanál kéne ugye, mint ezen a fórumon íráshoz való hivatalos apropó, de hiányzik, nincs.
És milyen vak voltam, most, ma jövök rá, hogy nem véletlen, hogy nem találom.
Milyen jelképes... éppen maga a hiány az egy, amiről most írni tudok.

Majd mesélek is, mandulafáról, amin banán nőtt, frissen sült kenyerekről, Zaláról, ezer utazásról és mindenféléről. Azt már majd vidámabban, biztos majd még kanál is akad hozzá. De ma ilyen szomorú vasárnap van.

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? - nem tudom,
és mégis hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

(Pilinszky János: Egyenes labirintus)

Heló Almádi!

Voltunk nyaralni, jó sokan. (Dejó volt!) Vettünk dinnyét, jó nagyot. Elvittem magammal ezt a kanalat a nyaralásba, vájtam vele dinnyegombócokat Daninak, az üdülési hányós vírus ötödik számú áldozatának. Na meg lefotóztam (nem a Danit, a kanalat). Sztori nincs, szép kanál van! A pandémiás áldozatok már gyógyulnak...

Nem igazán szeretem a porcelán kanalakat, mert attól rettegek, hogy evés közben hozzákoccantom és letöröm véletlenül velük majd a metszőfogaimat (ez a fóbia egyáltalán nem alaptalan - erről majd máskor mesélek szórakoztató történetet), de ez egy különleges darab. Judit hozta New Yorkból a gyönyörű kis konyharuhával együtt.

Nagyon finom a tapintása (a kanálnak, nem a konyharuhának), gömbölyded forma miatt és a felülete is nagyon finom, csak a fejénél van rajta máz, a nyelén nincs, ott ilyen nyers, natúr a porcelán. Az egész ettől valahogy olyan marcipánszerű és közben olyan mint egy friss barack - bár lehet, ez csak a csodás színe miatt van. Szívem szerint beleharapnék, de ugye a fentiek miatt inkább nem! Külön érdekessége, hogy Peruban készült. (Ez rajta van egy címkén, a hátoldalán, de ezt elfelejtettem lefotózni.)

Most jöttem rá, hogy ebben az évben ez volt az első dinnye, amit ettem. Nem is értem, be kell hoznom a lemaradást, amíg lehet.
És menjünk vissza gyorsan Almádiba!

Képeslap Japánból

Egy meg nem szerzett kanál üdvözlete.

BalVieThaiHu

h e l y r e i g a z í t á s !

Ezek a képek nagyjából fél éve várnak arra, hogy írjak hozzájuk szöveget. Nem tudom, miért ültem ennyit rajtuk, de ma különleges apropót találtam, hogy ne halogathassam tovább az írást. 

Van egy egészen varázslatos barátnőm, a Réka. Az hagyján, hogy tőle kaptam ezt a kanalat (Thaiföldről hozta még egy korábbi utazásáról és utóbb nekem adta), de És ma van a születésnapja!

Rékáról elég sok mindent tudnék írni, például, hogy az egyik legjobb nő akit ismerek, ezenfelül, hogy ő a kedvenc ékszertervezőm - szimplán zseninek tartom, és azt is, hogy egészen biztosan ő szólít a legtöbb néven (és mindre hallgatok is): Pumek, Pumi, Pumedli, Csucsi, Csücsök, Csücsi, Pankesz Doloresz és nem utolsó sorban: Pumi Lee Jones. 

Drága Réka, Isten éltessen!

Réka szerepe ebben a posztban akkor véget is ér, mivel kiderült, hogy a kanalat nem is tőle, hanem Judittól kaptam. Öööö... És itt el is érkeztünk oda ami miatt ezt a blogot elkezdtem... Ha nem írom le, elfelejtem mit, kitől kaptam és honnan és mikor és miért. És tudtam, hogy ez is el fog jönni, hogy majd csörren a telefon, hogy "azt a kanalat márpedig tőlem kaptad"... majd szakad a vonal, s véget ér egy barátság... 
Eddig is fontolgattam, de mostmár biztos vagyok benne, a következő posztok egyike a nemtudomkitőlkaptampedigmilyenszép-kanalakról fog szólni, hogy megtaláljam pár darab forrását.
Addig is előkeresem azt a kanalat, amivel összekevertem ezt a fakanálkát.

Nade a képeken nem csak a kanál szerepel, hanem egy egész szett, amiket így, együtt szeretek használni és mindhez tartozik is egy kis történet.

A kávét Judit hozta még 2 éve, a nászútjukról, Baliról, ahogy a kanalat is! Azóta őrizgettem, mert olyan gyönyörű volt a csomagolása, kerestem az alkalmat, hogy kinyissam. Aztán az alkalmat az adta meg, hogy Olitól kaptam egy vietnámi kávéfőzőt, Londonból hozta, mert tudta, hogy nagyon vágyom rá. (Egy posztomban már írtam, hogy ha még egy dolgot gyűjtenék, az tuti kávéfőző lenne...) Ehhez a kávéfőzőhőz pedig már dukált a bali kávé, a bali kávéhoz pedig a thai kiskanál... ugye egyértelmű?

És még mindig nincs vége. Van már kávé, főző, kanál is, de ottvan még a pohár, na meg a tálca. A pohár Lilus hagyatéka, tudjátok, az a fajta vastagfalú üvegpohár, ami akár a konyha kőpadlójáról is simán visszapattan ahelyett, hogy összetörne. Imádok ebből kávét inni. Tökéletes.

S végül a tálca. Szeretem nagyon, legfőképpen azért, ahogy hozzám került. Egyszer jó régen, az Eckermannba keveredtem egy olyan társasággal, ahol szinte senkit nem ismertem, legfeljebb látásból. Ott volt egy fiú, akiről akkor is tudtam, most is tudom, hogy kicsoda (B.M.), van négyezer közös ismerősünk, de mégsem ismertük egymást soha. Röhögtünk, ittunk, beszélgettünk, hoztak kávét, vagy tán felest ezen a tálcán - megnéztem magamnak, ahogy máskor is, mert mindig is szerettem volna egy ilyet erről a helyről, csak képem nem volt ellopni. Aztán folyt az este, továbbálltunk, csapatostul vettük az irányt az akkor első éveit élő hetedik kerületi romkocsmák valamelyikébe. A hatos villamoson, a Mester utca és a Ferenc körút között jelentőségteljesen kinyitotta a kabátját M.  Alatta az én csodálatos, hőn áhított tálcám lapult. Csak ennyit mondott ez a bizonyos fiú: "Láttam, hogy hogy néztél rá!"

Kábé szóhoz sem jutottam. Már rég nem a tálca volt érdekes, hanem az taglózott le, hogy egy tök idegentől, egy fél pillantásnyi időbe sűrítve ennyi figyelmet, ráhangolódást kaptam. Meghatódtam na, és azóta is meghatónak tartom.

Azóta egyszer se beszélgettem ezzel a fiúval, sok évig nem is láttam egyáltalán. Mostanában többször is összefutottunk (még tüzet is kért nemrég, de nem ismert meg)... én meg mindig gondolok rá, hogy veszem a szusszt és felemlegetem ezt az egészet, de aztán valahogy mégse, sose. 

Jól is van ez így, ha kell, majd eljut hozzá ez a poszt és ha kell, majd magára ismer. A monogram igazi,  nem a képzelet szüleménye!

MÁRPEDIG EZ EGY KANÁL

Elképesztő, milyen rég nem írtam, pedig minden napra is jutott volna akár mutatnivaló. Nem tudom, miért is hagytam, hogy kinőjjön a gaz itt a blogon , de most gyorsan vissza a régi kerékvágásba. Elősegítendő, hogy ilyen nagy szünetek ne legyenek többet, lehet, hogy mostantól több olyan kis tudósítás lesz, amihez olyan nagy mesélnivalóm nincs, csak megmutatom gyorsan mi "jöttszembe". Láttam valami érdekeset, vagy megmutatom gyorsan kitől kaptam megható-meglepő ajándékot. Aztán persze simán kiderül majd, hogy gond nélkül okfejtek, bármi is az apropó.

Biztos, hogy hozzájárult a hallgatáshoz, hogy elkavartam valahova a fényképezőm memóriakártyáját, a mobillal készült képeket pedig sose szeretem eléggé... MA megkeresem a memóriakártyát, de addig is fogadjátok szeretettel tegnapi élményeimet - mobillal fotózva... :)

Naszóval Andrásnál, lámpakészítő-belsőépítész barátomnál jártam tegnap, azaz a szuper műhelyében. Minden szempontból klasszikus a hely: valaha volt autószervíz egy garázsban, otthagyott meztelen nős kép, MSZMP-s leselejtezett párt-szék az öltözőben, szerszámok a falon, rend, munkaszag, szól a rádió. Ehhez bónuszba gyönyörű fények és bent jó hűvös, míg kint dögmeleg. András engem kért meg, hogy gondolkodjunk együtt a termékei csomagolásán...iszonyú jó feladat, és jó ott a műhelyben tennivenni. Csak a tempóra kéne jobban rákapcsolnom, hogy elégedett legyen velem a tisztelt megrendelő. 

Nem bírom, ki, hogy ne írjam le ide, hogy András volt az opponensem tavaly, a diplománál. Itt az opponencia, hát elég kedves emlék, amikor felolvasta.

Már amikor a múltkor ottjártam, kiszúrtam ezt a remekbeszabott kanalat, ami valami instant kaja  mellé lehetett csomagolva. (A műtárgyat NEM loptam el, és NEM kunyeráltam el, mert ott, a műhelyben van épp tökéletes helyen - tehát ez a kanál nem is az enyém, jut eszembe.) Egészen gyönyörű-piros színű (100% piros!), egyik végén villa, másikon kanál. Ilyen hibridről már írtam, szeretem ezeket.  Jó, hát villának szebb, mutatósabb és praktikusabb is, mivel a kanál része maximum kavargatásra jó, de akkor is, ez egy kanál (részben), mégha volt is aki ezt megkérdőjelezte.

HATVAN-HAT

Mivel épp hatvan olvasatlan levelem van és ez már bőven túl van azon a lélektani határon, hogy képes legyek akár egyet is megválaszolni, vagy akár egyetlen todo-t is kipipálni, úgy döntöttem, minden helyett megírom inkább ezt a röpke posztot, ami már két hónapja várat magára - így téve nagyon hasznossá magamat!
Egyik kedvenc bejegyzésem következő felvonásának tekinthetjük ezt a mait, ugyanis Ricsi terítette elém ismét nagytételben a nekem gyűjtögetett kanalakat. Számszerint hatot. Most nem Nyíregyről tért haza, hanem az elmúlt kb háromnegyed-egy évben járt erre-arra és vette-lopta a legszebb darabokat.

Fentről lefele haladva a származási helyek:
- London,  charity  shop
- London, wimbledon car boot market
- Genova, régiségbolt
- London, valamelyik piac
- Milano, kávézó
- London,  charity  shop

Megható így egyben ez a sok kanál, egy-egy kis mementója azoknak a pillanatoknak az elmúlt évből, hogy rám gondoltak. Ráadásul tényleg különlegesen szépek! Nézegessétek a részleteket!

p.s.: A képek pedig egy olyan alkalommal készültek, ahol kanál-stylist minőségemben (!) voltam jelen fél kanálkészletemmel és egyéb fontos kiegészítőimmel (ládika, kockák, stb), de ez még titkos, majd később elárulom, mi az a sok répahéj meg az a félig rágott kenyér...) 

KÉSZ, TAVASZ, ENNYI!

Tisztán emlékszem, hogy kiskamasz koromban mennyire nem értettem, hogy mit jelent az, ha valakire azt mondták: szeret szenvedni. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ez hogyan van: a szenvedés rossz, nagyon rossz, nem szendvedni jó, akkor az szimplán logikailag kizárt, hogy valaki ezt akarhassa magának. Kicsit  szögletes volt még a gondolkodásom (ez akkoriban volt, amikor villanyszerelőnek készültem), dehát kicsi voltam még és reméljük, hogy azóta fejlődtem. Közben megismertem én is azt az élményt, hogy van a rosszkedvnek és a szomorúságnak is szépsége, van benne katarzis, vannak a felszabadító és megtisztító könnyek és van az, hogy néha az ember attól érzi újra, hogy talán mégiscsak ÉL, ha képes sírni, zokogni. Szomorkodni néha kifejezetten jó, megengedett, sőt ajánlott.  ...

Na ezeket még hetekkel ezelőtt írtam, de valahogy félbemaradt a poszt. Nem volt rá külön apropóm a hosszúra nyúló télen kívül, de iszonyú sokmindent bele akartam sűríteni, főleg szomorkodás meg elszakadás, meg kötődés témában, édesbús számmal fűszerezve a masszív életbölcs szövegtörzset. De közben olyan nyár lett a télből, hogy szabályszerűen működő emberi szervezetem nem képes tovább évődni. Egyszerűen szétvet az energia, és nem megy, hogy kifejtsem, mennyire meghatott a Marina Abramovic féle történet, különösen ez a kép, és ezzel kapcsolatban azt, hogy milyen nehéz is elviselni valaminek/valakinek a hűlt helyét....bla bla bla... pedig még azt is nagyszerűen kitaláltam, hogy mindez hogy jön a kanalaimhoz! (Úgy, hogy az alábbi összetartozó két kanál egyikét hetekig kerestem és teljesen beleláttam ebbe az apróságba a szétválasztott összatartozók tragédiáját...)

Nade.
A tények: A kanalakat Ádámtól kaptam, Madridból. Ádám sosem hibázik kanálválasztásban, ezt leszögezhetjük. Különlegesek ezek a darabok is, mert egy pár ugyan, de nem ugyanolyanok és mert nagyon szép a formájuk, arányuk. Az egyiken még 39 darab icike picike címer is található.
A fotók pedig Zitáék teraszán készültek, Zita gombócnak induló túróvalamijével és a Dani-faragta stokival.
Finom volt, jó volt, túrógombócot mindenkinek! Ennyi volna a legfontosabb üzenetem mára.

A poszt végén otthagyott kicsit szomorkodós, elvágyódós zene pedig maradhat a tavasz ellenére, mert Zita szerepel benne... Meg amúgyis ennyit még tavasszal is ér!

HA...

...új dolog gyűjtésébe kéne kezdeni, az tuti kávéfőző lenne – gondoltam pár napja ezt a videót nézve, hiszen már így is van jópár a lakásban, még a posztokban is szerepelnek. Erre legnagyobb lelkesedésemre és meglepetésemre szembejött egy fanatikus kávés (és kávéfőző gyűjtő) frissen startolt blogja (magyar). Hurrá, egy rokonlélek! Csak az istenért nem tudom újra megtalálni, aki ismeri, mutassa! Érekes lenne vele egy koprodukciós poszt...

SZEMÜVEGEM MARGÓJÁRA_Amit isten összekötött_No.4

Amikor pár napja lefotóztam ezt pohár-kanál kettőst, még nem tudtam, hogy extra aktualitása is lesz. Sztorim úgyse nagyon volt hozzá, úgyhogy "hurrá", itt az írnivaló. Szóval ez a felespohár és ez, a Párizsból Ágnes által elemelt kis mustároskanálka azért képeznek elválaszthatatlan párost, mert pont ennyi kis felesnyi vízben szeretem feloldani a vissza-visszatérő migrénem kedvenc ellenszerét, a Cataflamot (mindenkinek megvan mire esküszik, én erre), és pont ekkora kis kanálka kell a megkeveréséhez.

Nagyjából ennyit tudtam volna elmondani, meg tán még azt, hogy jé, milyen érdekes, hogy a kanál kicsit hullámos, meg milyen jó kis hosszúkás formája van. Erre ma elmenetem a szemészhez, aki megerősített abban, hogy szemüvegre van szükségem, ráadásul mindennap, állandóan hordósra, nem csak olvasáshoz, vagy ilyesmi megúszós. Ez nem valami jó hír, de kicsit se meglepő, mert gyerekként is szemüveges voltam, de épp húsz éve véletlenül beágyaztam a szemüvegem apukám ágyába, amitől kissé amorf lett és onnantól kezdve sohatöbbet nem vettem szemüveget. Úgy látszik alkalmazkodó típus vagyok, homályosan is megfelelt a világ. Mostanáig. Egészen elkenődtem már, amikoris kiderült, hogy a migrénem (ami ugyebár annyira része az életemnek, hogy bejáratott kellékek is vannak hozzá a háztartásban) is feltehetőleg amiatt van, hogy az agyam folyton kompenzálja a rossz szemem teljesítményét és élesít élesít élesít, aztán bekattan és migrén.

Ha belegondolok, hogy ez nem lesz többé, már nem is bánom, hogy úgy fogok kinézni, mint aki hegesztőnek öltözött farsangra (mind a 63 felpróbált szemüvegben úgy éreztem magam, mintha jelmezben lennék). Per bónusz: állítólag azért alszom el filmnézés közben könnyebben (nesze nektek, ti mind, akik ezért szivattatok oly sok éven át), mert elfárad a szemem.

Amúgy elvégeztem egy igen érdekes kísérletet. Megpróbáltam felidézni, hogy kik is a szemüveges ismerőseim, és kik nem azok, aztán végigpörgettem a facebook kontaktokat ellenőrzésképpen. Hát meglepően nagy hibafaktorral emlékeztem, egy csomót eltévesztettem (ide is oda is)! Ígyhát most nagyobb eséllyel remélhetem, hogy nektek sem fog feltűnni, hogy én eddig nem voltam szemüveges...

A STOCKHOLM-SKOPJE TENGELY

Huh, nagyon sokmindent szeretnék belepréselni ebbe a posztba, lássuk, hogy ezúttal a több több-e.
Először is: nagyon érdekesen alakul ez a kanálgyűjtés dolog. Mostmár tényleg úgy érzem, hogy egy egész network alakult ki az ügy kapcsán. Hetente lep meg valaki egy-egy szép darabbal. Szerencsés vagyok, sok barátom van és ráadásul utazós fajták. Így ki, merre jár, onnan hoz nekem egy kanalat. Többen a saját gyűjthetnéküket élik át a nekem vásárolt, lopott, szerzett darabokkal, de sokaknak egyszerűen csak eszébejutok ha szembejön egy kanál, és szeretne örömet szerezni nekem. Nyilván, az hogy ez így alakult, abba a blog is belejátszik, mert valahogy részei lettünk így együtt egy nagy történetmesélésnek, ahova úgy látszik, hogy jó tartozni. Különeges kiskanál pedig egyszerűen MINDENHOL van, bár gondolom korábban ez senkinek nem tűnt fel annyira mint mostanában.
Szóval van egy olyan tézisem, hogy igazából a barátaim tettek gyűjtővé, nem én álmodoztam 3,5 kg evőeszközről eredetileg - na nem mintha bánnám, hogy így lett, de csak magamtól biztosan nem alakult volna így.
A mindenholba Skopje is beletartozik, ahol Petra járt nemrég, és talált is nekem ajándékot. A kanál önmagában is érdekes nagyon (kifejezetten szép formája van, nagyon szépen, izgalmasan megkopott már és van rajta egy felirat - "Ulriksdals Wärdshus"- ami egy imponzáns, többszázéves múltra visszatekintő, stockholmi étteremnek a neve. Már megint a kérdés: hogy került Európa másik végére ez a kanál?? Mégcsak nem is ezüst, hogy megérje a macedón vendégmunkásoknak tömegesen hazaimportálni.). Na meg izgalmas az is, hogy Petra hogy csöppent erre az elképesztő helyre (a sógornőjét látogatta, aki m a c e d ó n b ó l doktorál(!), nekem ez egészen hihetetlenül hangzik, ilyenből kb másfél van az országban és nagyjából olyan szűk fókusznak érzem ezt, mintha valaki kanalakról írna blogot...).
De én igaziból nem is erről szeretnék írni, hanem arról, hogy nekem mi jutott azonnal eszembe, ahogy megláttam ezt a kanalat. 

Macedónia Európa egyik legszegényebb országa. Sose volt gazdag vidék, de a délszláv háború, és az azóta történtek, az albán-macedón nemzetiségi feszültség még mélyebbre taszították. Szkopje pedig egy ronda város, nincs benne szinte semmi, ami a magunkfajták kultúrszomját enyhítse, persze az építészet, a lerobbantság, a kosz, a lecsúszottság bizarr esztétikája izgató a maga nemében (katasztrófa turizmus?). 

Mindennek ellenére életem egyik legkedvesebb útja vezetett ide. Gergővel mentünk, célirányosan Sutkára, fotózni és netről nem letölthető, nem megrendelhető zenei kincseket felfedezni, venni, hazahozni.

Sutka (hivatalosan Šuto Orizari) Skopje elővárosa és egyben Európa legnagyobb roma települése. Albán, macedón, ortodox, iszlám van itt minden, de egy biztos, mindenki cigány. A hely leírhatatlan. Igazából egy nyüzsgő szemétdomb, tele félig elkészült, vakolatlan óriási házakkal, kidől-bedől viskókkal, az utcán időző emberekkel. Volt csillogó, új BMW (német rendszám = vendégmunkából hazalátogató tulaj) és trabant egyaránt (1:15 az arány persze, de tényleg teljesen vegyes volt az utcakép).  Az ott eltöltött két nap nem lehetett elég ahhoz, hogy ne felszínes legyen az élmény, de ahhoz bőven elég volt, hogy nagyon nagy hatást tegyen rám. Csupa nyitott, kedves, illetve kedvesen őrült emberrel találkoztunk. Csak egyszer akarta a roncstelep két királya az autónkat inkább magának megtartani, de elsoroltuk az összes sutkáról elszármazott híres zenészt, hogy mennyire nagyra tartjuk őket, meg Gergő valamit magyarázott németül és végül valahogy megúsztuk. Jellemző, hogy míg én ki sem mertem szállni és az életünkért kűzdöttem (szóban), Gergő jó diplomáciai érzékkel, egy másodpercre sem zavartatva magát még készített pár fotót a jelenetről... Utólag persze most ennek már örülök, akkor kissé halálfélelmem volt.

Tudtuk, hogy Sutkán mindenki zenél (ugyebár emiatt jöttünk) és 2-3 stúdió is működik, ahol dúl a zeneipar, és veszik fel sorra az albumokat. Nem túl sok keresgélés után bele is botlottunk az egyik lemezboltba (sufni a kert végében), mely egyben lemezkiadó is volt. Én már nem tudom, mi mit követett, de alig pár perccel azután, hogy beléptünk a 82-es napszítta falinaptárakkal díszített helyiségbe, és elkezdtük válogatni a 300 forintos kazettákat, másolt cédéket, a házigazda máris bevont minket a bizniszbe. Látta a nagy fényképezőt nálunk és valahogy abból az 5 német és 2 angol szóból, ami a közös szótárunkat képezte, megértettük mit akar tőlünk. 

Fia, a 11 évesen is már helyi sztár Alen épp akkor énekelt fel egy albumot pár napja, de nagy bajban voltak, mert még kellett egy SZÉP borító is neki. Mire ezt felfogtuk, Alent már rángatta is elő az anyja, ünneplőbe öltöztetve: fehér hegyesorrú cipő, legszebb öltöny, zselés séró, mehet a fotózás. Innentől számítva 12 perccel később én már a számítógép előtt találtam magam, amit ugyan egycentis por lepett be, de a legfrissebb fotosopp rajta volt. A feladatomat világosan közölték: körül kell vágnom Alen figuráját, más nem kell, innentől a designt ők már intézik, ezt teljesítve pedig már az utcára is tessékeltek. 

Igen, fájt, hogy nem tervezhettük meg Alen borítóját, beleadtunk volna apait, anyait, de azért így is jó sztori volt. Három évvel később jutott eszembe, hogy rákeressek az ominózus albumra, hátha-hátha fentvan valahol. És láss csodát! Nem csalás volt nem ámítás, az album kapható ma is, és Alen ott feszít Gergő által fotózva, általam körülvágva egy szuperízléstelen, ám közegében nagyon is adekvátnak minősíthető borítón.  Le sem tudom írni, meeennnyire hihetetlen volt látni, hogy mi tényleg részei lettünk a valóság amúgy tőlünk ennyire távoleső szeletének! Nyomot hagytunk a sutkai zeneiparon!!!

Akinek lennének kétségei, hogy milyen zene a legnépszerűbb Sutkán (amiben Alen is kiskirály), annak elmondom, hogy a legszebb balkán-cigány-macedón népzene alapjai vannak a legdurvább szintipopba ágyazva. Mi, akik igazán vájtfülűnek számítottunk a témában, nagyjából ötven dalból egyet bírtunk mehallgatni később nem csak viccből - nyilván azt az egyet, amiben a szinti-százalék a legalacsonyabb, az autentikus összetevő pedig a legmagasabb volt. Szóval elég hardcore, hogy úgymondjam. Alen amúgy tényleg egy énektehetség, bár amikor mi láttuk még vékony gyerekhangú volt (ettől még még idegtépőbbek voltak a számai), de a többtízezres nézettségű jutúb videók, amiket róla lehet találni bizonyítják, hogy azóta lett belőle valaki.
Ide direkt nem klippet, hanem egy kis lakodalmas home videót teszek be Alenről. Sokat elárul a miliőről. Tessék kivárni, vagy gyengébb idegzetűeknek a végére tekerni, ahogy a pénzt elkezdik a nyakkendőjébe dugdosni! Stay tuned!


És végül még egy adalék az egész macedón mámoromhoz: most ahogy írtam ezt a posztot, jöttem rá, hogy gimnazista korom egyik legfontosabb filmélménye az Eső előtt című film volt. Azóta nem láttam, így aztán fogalmam sincs, hogy mai fejemmel milyennek tartanám, de tudom, hogy akkor teljesen padlóra tett, sokszor sokszor megnéztem. Tehet mindenki vele egy kísérletet, megtaláltam a youtubon, a teljes film fent van magyarul. És akkor most abbahagyom.

 

LOVE TO LIVE HERE_Amit isten összekötött_No.3

Jó rég nem írtam, pedig már a sorozat kezdetén tudtam, hogy ez a páros ide fog kerülni mindenképp, mint egyik legnagyobb kedvenc. Szóval nem írtam, mert sose sütött a nap és ez nehezíti a szép fényképek készítését (a meglévő eszközeim csak ragyogó napra, nagy fényességre kalibráltak). Ma reggel viszont végre eljött a pillanat. Hatalmas mennyiségű hó lepte el a környéket és a nap ugyan nem sütött, de teljesen elképesztett a világító fehérség odakint. Szeretek ilyenkor az ablakban álldigálni, teázgatni és a játszóteret bámulni, ahogy szánkóznak az emberek, és közben a hetedikre már csak az a tipikus gyerekvisongás-csipogás ér fel, amit olyan jól ismer mindenki, aki óvoda-, vagy iskolaudvar közelében lakik.

Bármilyen évszak van, újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire szeretek itt lakni, annyira le tud nyűgözni az, amit az ablakból látok! Felhők, fák, ég, hegyek a távolban, na és a játszótér. Ezt a lelkesedésemet viszont általában nem értik az emberek - kivéve azok, akik laktak már nálam, merthogy a helyszín csak egy klasszikus panel lakótelep. Dehát én imádom! Úgyhogy el is határoztam, hogy megmutatom nektek. Bögrét is, kanalat is, havas játszót is. Tribute to Somfa köz!

Nade térjünk a tárgyra: ezt az egymástól elválaszthatatlan bögrét és kanalat együtt kaptam a legdrágább testvérkémtől. Márkás darab mind a kettő, IIttala bögre, Leonardo kanál. Nagyon nagyon vigyázok, nehogy összetörjön ez a bögre, annyira gyönyörűnek tartom. Hiába, finn design. A kanál pedig egyszerű és nagyszerű, kicsit szögletes, letisztult forma.

A fotózást letudva, tocsogva a nosztalgiázásban néztem tovább a hatalmas (hahaha) dombot a téren, amin életemben először (és egyben tavaly télig utoljára is) síeltem összesen egy ízben nyolc métert. Elég sokminden eszembejutott régről (merthogy ebben a lakásban nőttem fel) és arra jutottam, hogy egyszerűen a legjobb dolog a világon, hogy van egy testvérem. Meghát hogy nem más az, mint aki.

Nem kell félreérteni, nem azért, mert ilyen szép bögrét tud adni, és nem is a kanál miatt!

Najó dehát, azért is...

ÜTÖTT-KOPOTT_Amit isten összekötött_No.2

Folytatva a sorozatot, íme egy kombináció aminek tagjai már elég régen kopnak (szinte mindig) együtt. A bögrét életem egyik első fizetéséből vettem, csillagászati áron. Akkor se értettem, most sem értem, hogy mi volt az az ellenálhatatlan erő, ami efelé a rózsaszín bögre felé húzott, hogy végül elköltsem rá akkori csekély - de annál nagyobb mételyben (értsd: kocsmárosnő) megszerzett - keresetem jelentős hányadát.

Viszont a bögre azért is vicces, mert - bár erre valószínűleg csak én emlékszem, de Hoffmann Petra volt akkor az eladókisasszony a Goában. Tulajdonképpen ez volt a képlet: éjjel ő járt az én munkahelyemre, nappal én az övébe. Nagyon sok időt voltam képes már akkor is az eszcájg szakosztályon tölteni, külön lenyűgözve az ázsiai felhozatal különlegességétől (és letaglózva az áraitól.) Mondjuk a jelen bögréről is azt hittem máig, hogy egy távolkeleti csoda, erre most a fotó kedvéért megfordítom és látom, hogy toszkán... kösz, erről a legendáról ennyit.  Ma már lehet, hogy átsiklana a pillantásom felette, de már úgy hozzámnőtt, hogy azt se látom ronda-e vagy szép. Most már 10 éve sikerül nem összetörnöm, itt ott csorba, de még egyben van!

Na és a hozzá tartozó kanál (majdnem elfelejtettem, hogy ez nem bögre blog). Szilvitől kaptam még akkor, amikor csak rövid ideje hivatalosítottam a tényt: igen, gyűjtöm a kanalakat. Szóval régen, viszont Szilvi kapva kapott a lehetőségen, hogy örök beszállítói karrierjét megkezdje (ellenőrizzétek a hozzá tartozó bejegyzések számát!). Már ez is alaposan szétkopott, meg hát nem is egy míves darab, de ez is régóta szolgál. Itt a helye a memoárban (és a mindennapi használatban)!

SZANATÓRIUM_Amit isten összekötött_No.1

Újabb minisorozattal kezdi Alice az évet! 

Vannak olyan bögrék/poharak/csészék amik valahogy mindig ugyanazokat a kanalakat vonzzák - azaz már nem is szeretem mással használni őket csak egy bizonyos kanállal. Vannak tehát a háztartásban jól össze szokott párosok, amiket mindig együtt veszek elő. A következő, még nem-is-számoltam-össze-hány részben ilyeneket mutatok majd.
Amit isten összekötött, Panni szét nem választhatja!

Bár ez nem feltétele az általam kiírt versenyben való részvételnek, de kezdjük egy olyan duóval, aminek tagjait már eleve együtt kaptam – remekül összehangolt választás Zitától, legutóbbi szülinapomra.
Elvileg nem izgatnak különösen a hosszú nyelű kanalak, de persze vannak esetek, amikor kifejezetten erre van szükség, mint például ennél a virágos, nagy pohárnál. Nagymamám mindig azt mondta, hogy egy kicsi pohárból nem lehet egy rendeset inni és ezt a véleményét osztom. Ígyhát ez, az irodába azzal a céllal telepített poharam, hogy naponta több folyadékot vigyek be, mint egy hangya, jó nagy méretű és emiatt nyilván egy hosszúnyelű kanálért kiált szörpivás, teázás esetén.
A kanálról annyit, hogy nagyon kecses és finom a fogása. Eddig is szerettem, de most felfedeztem rajta egy különleges feliratot, ami kiemelte az egyszerűen csak szép kanalak sorából: Dr. Sántha féle szanatórium Szabadka!
Aaaaa! Hát ez tipikusan a hátborzongatóan izgalmas kategória, már el is képzeltem pár szomorú sorsú tbc-s beteg különös és krimibeillő történetét. (A kanalak ilyen izgalmas tárgyak, vagy csak túl sok sorozatot nézek?)

Szerencsére nem Zita lopta a szanatóriumból, hanem csak szimpla családi örökség. Nade mégis hogy került hozzájuk? Sose tudjuk meg... most viszont hirtelen olyan érzésem lett, szaladnom kéne fertőtleníteni a kanalat! Megyek is.