h e l y r e i g a z í t á s !
Ezek a képek nagyjából fél éve várnak arra, hogy írjak hozzájuk szöveget. Nem tudom, miért ültem ennyit rajtuk, de ma különleges apropót találtam, hogy ne halogathassam tovább az írást.
Van egy egészen varázslatos barátnőm, a Réka. Az hagyján, hogy tőle kaptam ezt a kanalat (Thaiföldről hozta még egy korábbi utazásáról és utóbb nekem adta), de És ma van a születésnapja!
Rékáról elég sok mindent tudnék írni, például, hogy az egyik legjobb nő akit ismerek
, ezenfelül, hogy ő a kedvenc
ékszertervezőm - szimplán zseninek tartom, és azt is, hogy egészen biztosan ő szólít a legtöbb néven (és mindre hallgatok is): Pumek, Pumi, Pumedli, Csucsi, Csücsök, Csücsi, Pankesz Doloresz és nem utolsó sorban: Pumi Lee Jones.
Drága Réka, Isten éltessen!
Réka szerepe ebben a posztban akkor véget is ér, mivel kiderült, hogy a kanalat nem is tőle, hanem Judittól kaptam. Öööö... És itt el is érkeztünk oda ami miatt ezt a blogot elkezdtem... Ha nem írom le, elfelejtem mit, kitől kaptam és honnan és mikor és miért. És tudtam, hogy ez is el fog jönni, hogy majd csörren a telefon, hogy "azt a kanalat márpedig tőlem kaptad"... majd szakad a vonal, s véget ér egy barátság...
Eddig is fontolgattam, de mostmár biztos vagyok benne, a következő posztok egyike a nemtudomkitőlkaptampedigmilyenszép-kanalakról fog szólni, hogy megtaláljam pár darab forrását.
Addig is előkeresem azt a kanalat, amivel összekevertem ezt a fakanálkát.
Nade a képeken nem csak a kanál szerepel, hanem egy egész szett, amiket így, együtt szeretek használni és mindhez tartozik is egy kis történet.
A kávét
Judit hozta még 2 éve, a nászútjukról, Baliról,
ahogy a kanalat is! Azóta őrizgettem, mert olyan gyönyörű volt a csomagolása, kerestem az alkalmat, hogy kinyissam. Aztán az alkalmat az adta meg, hogy Olitól kaptam egy vietnámi kávéfőzőt, Londonból hozta, mert tudta, hogy nagyon vágyom rá. (Egy
posztomban már írtam, hogy ha még egy dolgot gyűjtenék, az tuti kávéfőző lenne...) Ehhez a kávéfőzőhőz pedig már dukált a bali kávé, a bali kávéhoz pedig a thai kiskanál... ugye egyértelmű?
És még mindig nincs vége. Van már kávé, főző, kanál is, de ottvan még a pohár, na meg a tálca. A pohár
Lilus hagyatéka, tudjátok, az a fajta vastagfalú üvegpohár, ami akár a konyha kőpadlójáról is simán visszapattan ahelyett, hogy összetörne. Imádok ebből kávét inni. Tökéletes.
S végül a tálca. Szeretem nagyon, legfőképpen azért, ahogy hozzám került. Egyszer jó régen, az Eckermannba keveredtem egy olyan társasággal, ahol szinte senkit nem ismertem, legfeljebb látásból. Ott volt egy fiú, akiről akkor is tudtam, most is tudom, hogy kicsoda (B.M.), van négyezer közös ismerősünk, de mégsem ismertük egymást soha. Röhögtünk, ittunk, beszélgettünk, hoztak kávét, vagy tán felest ezen a tálcán - megnéztem magamnak, ahogy máskor is, mert mindig is szerettem volna egy ilyet erről a helyről, csak képem nem volt ellopni. Aztán folyt az este, továbbálltunk, csapatostul vettük az irányt az akkor első éveit élő hetedik kerületi romkocsmák valamelyikébe. A hatos villamoson, a Mester utca és a Ferenc körút között jelentőségteljesen kinyitotta a kabátját M. Alatta az én csodálatos, hőn áhított tálcám lapult. Csak ennyit mondott ez a bizonyos fiú: "Láttam, hogy hogy néztél rá!"
Kábé szóhoz sem jutottam. Már rég nem a tálca volt érdekes, hanem az taglózott le, hogy egy tök idegentől, egy fél pillantásnyi időbe sűrítve ennyi figyelmet, ráhangolódást kaptam. Meghatódtam na, és azóta is meghatónak tartom.
Azóta egyszer se beszélgettem ezzel a fiúval, sok évig nem is láttam egyáltalán. Mostanában többször is összefutottunk (még tüzet is kért nemrég, de nem ismert meg)... én meg mindig gondolok rá, hogy veszem a szusszt és felemlegetem ezt az egészet, de aztán valahogy mégse, sose.
Jól is van ez így, ha kell, majd eljut hozzá ez a poszt és ha kell, majd magára ismer. A monogram igazi, nem a képzelet szüleménye!
