Rakovszky Zsuzsa

Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás

képessége. Romlandó részeit

szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint

műfog a szétpuhult arcból, vakít

a fennálló kikezdhetetlen

fölénye. Támadásra meg se rezzen,

kioktat puszta létével, meg- és leint.

Az állólámpa fénykörében hátradőlve,

kényelmesen keresztbevetve lábam,

bámulom a valószínűtlen nőt, aki

fejjel lefele röpül a kiskanálban,

az önjelölt Johannát, lángszerűre

keskenyedő koponyája körül

választottsága villanyégő csillagával,

aki bölcs is, mint a nap,

mikor a nyári dél

pedáns őrületében ingnyakat,

száradó lepedőt vagy újságlapot fehér

idézőjelbe ránt – jeleket látni vél

égen-földön – aláhúz, rámutat.

A vánszorgó világ a lázas

lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk

pózba facsarja, majd a tárt karok,

szélfútta leplek, égre esdő fintorok

extázisában megfagyasztja; őrzöm

kiszáradt héjamat: sem

szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.