2012. április 24., kedd

LILUS

Végre! Ezt a bejegyzést nagyon vártam! Fogkrémmel, fogkefével csinosítottam ki a főszreplőket a fotózásra. Nagyon kedves nekem ez a tényleg kicsi kanál és a hozzá tartozó picike, háromlábú üst. Egyrészt ugyebár önmagukban is már gyönyörűek, de ennél sokkal több érzelem fűz hozzájuk, lássunk hát egy kis családtörténetet!
Volt nekünk egy csudálatos nagynénink, a Lilus. Igazából nem is nagynéni, hanem nagy-nagynéni, mert ő a nagymamám testvére volt. Ikrek! Miattuk izgulom magam halálra, ha jövőbeli gyerekeimre gondolok - mit csinálok, ha ikrek lesznek? Azt mondják minden negyedik generációban tér vissza nagyobb eséllyel az ikerség... 
Kiskoromban rengeteget voltam Lilusnál, akinek saját gyereke nem volt, de az összes pót-unokáját rajongásig szerette, kényeztette, szórakoztatta - mi is imádtuk őt! Lili nagyon vicces volt, mindig jókedélyű, optimista, pozitív tudott maradni, pedig meghurcolta az évszázad, nem volt könnyű élete
Egyszerűen csoda dolog volt nála lenni! Eleve nagyon izgalmas volt ott, a Lisztferenctéren, mert Lili varrónőként dolgozott, konyhájában a varrógéppel, mellette soktízévnyi Burda egy nagy halomban, amik átlapozgatásával órákat töltöttem. Elérhetetlen vágyódással néztem meg századjára is a tökéletes ruházatú, tökéletes mosolyú német gyerekeket, akik iszonyúan divatosan feszítettek a magazin lapjain. (Azóta javult az ízlésem.) Lili aztán egy csomó mindent meg is varrt, amit szerettünk volna, de mindig kicsit csalódott voltam, hogy miért nincs pontosan ugyanolyan anyag, és én miért nem lehetek pontosan ugyanolyan menő, mint Ulrike, vagy Sabine a képen... Persze igaziból az én ruháim végül sokkal szebbek lettek, de ebben már csak utólag vagyok ilyen biztos.
Na és hát a lakásban ott volt a varázslatos kredenc, na meg a vitrin! Bent, a belső szobában... A vitrinben a nippek gyűltek csipketerítőre rendezve - ahogy azt kell, na meg a gyerekek fényképei kívülről betűzdelve az elhúzható üvegajtó mellé. Ez eléggé hidegen hagyott, nem izgattak a porcelán figurák. Ám a kredenc középső, lehajtható, sötétbarna ajtaja mögött volt a helye a kávéscsészéknek, kristálypohárkáknak, dísz-ez-meg-azoknak. Voltak ott kiskanalak, mini tányérkák, pici tálcácskák, és minden, amivel vég nélkül, újra és újra a legnagyobb bűvölettel játszani tudtam. És hát igen, ott volt ez a kis üst a kiskanállal, mind közül a legnagyobb kedvenc! Ez páros tutira mindig előkerült! Főztem képzeletbeli gulyásleveseket, babavendégséget tartottam, kalózok titkos kincseként rejtegettem!
Sajnos a kis üst a kanállal mára már az enyém lett, de akár hányszor ránézek, nagyon megmelengeti a szívem, mosolyt csal az arcomra! Nem kredencben őrzöm, hanem sót tartok benne, és nagy örömmel használom minden nap.




6 megjegyzés:

  1. Panni, Panni, Panni!! Bőgök.

    VálaszTörlés
  2. :) Már gondoltam rá, hogy minden valaha a somfa közben élőnek vicces lehet ez a blog! hagytál te is itt kanalat ám!... egyszer sorra kerül! :)

    VálaszTörlés
  3. Kezd nagyon megható lenni ez a kiskanálblog

    VálaszTörlés
  4. Maj' biztos lesz még tréfás is! :) Amúgy te ne beszélj, te vagy a megható bloggerkirály.

    VálaszTörlés
  5. Ide kell tennem az emlékezet miatt Ágnes aláfestőzenéjét: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=_IAmfORaoSE#!
    Jaj nekünk.

    VálaszTörlés